Köszöntő / mottó
Akvarista nosztalgiautazás
A magyar akvarisztika hajnalán a világ csendesebb, szebb, emberibb hely volt. Az Adria hullámait magyar hajók szelték, és a fiumei mólókon magyar tengerészek jártak. A Kárpátokban magyar szót lehetett a legtöbbet hallani, Erdély is a miénk volt. Felvidék, Kárpátalja, Őrvidék ... Az emberek érzései, viselkedése finomabb kulturáltabb, egyszerűbb és kiszámíthatóbb volt. Jobbak voltunk! Talán becsületesebbek, segítőkészebbek voltunk, még tudtunk hinni egymásban, és egymás segítőkészségében, egy férfias kézfogásban. A lakáskulcsot bátran oda lehetett adni a szomszédnak, hogy engedje be a villanyóra-leolvasót, a kéményseprő ha nem volt otthon senki. Ez a világ mára elsüllyedt. Főként nem az akváriumokba süllyedt el, de ott is, és még nagyon sok helyen is talán. De esetleg még valahol fellelhető lehet az akváriumokban is. Csak nem leljük. Miért nem? Úgy gondoljuk, hogy már az akvarisztika sem a régi. Nem hiszünk benne! Pedig hiába vannak ultramodern felszerelések, nincs új a Nap alatt. Akváriumok még a régi békeidőből származó eszközökkel is üzemeltethetőek, hiszen a természet rendje, törvényei nem változnak. De a divat, az emberek, „értékek”, társadalmak túl gyorsan. Pontosan ugyanúgy működik egy akvárium, mint hőskorában a kezdetekkor — pontosan úgy. Passziónk nem is olyan régen még egy szebb akvarisztika volt, egy igazi hobbi. (...)
(...) Ezért utazunk vissza a honlap oldalai segítségével a boldogabb időkbe, amikor az akvarisztika még valódi hobbi volt. Aki átélte, élje át újra, felidézve poétikusan ifjú akvarista éveit!
A múzeumban megjelent fejezetekről részletesebben is olvashattok valamelyik akvarisztikatörténeti könyvemben.
A nagyöreg
Az idős akvarista nem ért a modern akvarisztikához és a vízikertészethez, hiszen ő csak egy régimódi akvarista. Az idős akvarista egész életét a víz és az üveg határán töltötte. Fülei megszokták megtanulták a szűrők bugyogását, a légpumpák zúgását, szemei a halak mozgásának ritmusát, a fény csillanását az üvegen és táncát a fövenyen. Ránézésre tudta, mikor beteg egy hal, mikor kell cserélni a vizet, és mikor túl erős a fény és mikor gyenge. A természet apró jeleit olvasta ki a felszálló buborékokból a halak mozgásából, a növények színéből, mintha ő maga is része lenne a víz alatti létnek. Aztán valamikor a holland akváriumokat – amit ő egész életében csinált –, elkezdték vízikertészetnek nevezni csak legyintett és nem értette. Most sem érti. A növényeket nem dísznek, látványos dekorációnak tartotta, hanem menedéknek. Nem rendezett meg kompozíciókat, nem álmodott víz alá vitt szárazföldi tájakat, esőerdőket, fenyveseket, víz alatti szökőkutakat, kövekhez lekötözött és víz alá merített úszónövényeket, giccses víz alatti pampákat, kaktuszligeteket. Nála a természet nem volt esztétikai projekt — inkább szövetség és csodálat tárgya volt. Azt mondta: „A halnak nem kell stílus, csak jó víz, eleség és oxigén.” A mesterséget viszont úgy értette, ahogy ma már kevesen. Látta, tudta hogyan teremti újra önmagát a víz, hogyan talál egyensúlyt a bomlás és az élet között. Talán nem is tudott róla, de ismerte a teremtés mesterfogásait. Neki az akvárium nem csak dekoráció volt, hanem mikrokozmosz. A víz alatti világ kicsinyített mása, a természet egy élő darabkája melyet ő maga teremtett, de amelyben ő sosem uralkodott, csak fenntartott. Amikor a növények elszaporodtak, nem nyúlt hozzájuk, nem ritkította, nem vagdosta azokat gömb alakúra és más természetidegen formájúra. Nem tűzött gömbalgákat fadarabokra, Nem rendezte át havonta az akváriumot, hogy az aranymetszés és a feng shui szabályainak megfeleljen. Azt mondta: „Ha az Isten rendet akar, majd rendet tesz az akváriumokban is.”
És valahogy mindig rend lett.
